Harminc éve dolgozom emberekkel, és van valami, ami újra és újra elgondolkodtat.
Megváltoznak a szereplők, megváltoznak a helyszínek. Eltelik tíz, húsz, akár harminc év. Másik párkapcsolat, másik munkahely, más élethelyzet következik, a történet mégis sokszor ugyanaz marad.
Valaki újra és újra olyan társat választ, aki mellett szenved. Valakit újra és újra elhagynak. Van, aki egész életében bizonyítani akar, és van, aki képtelen nemet mondani. Valaki nem tudja elviselni, ha elveszíti a kontrollt, más pedig szinte minden konfliktusban ugyanazzal a dühvel, félelemmel vagy sértettséggel reagál.
Ilyenkor felmerül bennem egy fontos kérdés: biztos, hogy mindig mi döntünk, vagy időnként egy régi program dönt bennünk?
Amikor programokról beszélek, nem feltétlenül valami misztikus dologra gondolok. Életünk első éveiben folyamatosan tanuljuk, milyen a világ. Figyeljük a szüleinket, halljuk, hogyan beszélnek velünk és egymással, érzékeljük a szeretetet, a feszültséget, a közelséget vagy a távolságot.
Látjuk, hogyan viszonyulnak a pénzhez, a sikerhez, a kudarchoz, a biztonsághoz és a szeretethez.
A gyermek mindezt még nem úgy elemzi, ahogyan később egy felnőtt tenné. Egyszerűen magába építi a tapasztalatokat. Közben pedig válaszokat keres olyan alapvető kérdésekre, mint:
Szerethető vagyok? Biztonságban vagyok? Fontos vagyok? Szabad hibáznom? Megbízhatok másokban? A szeretetet ki kell érdemelnem? Lehetek önmagam?
Ezekből a tapasztalatokból lassan kialakul bennünk egy belső térkép arról, kik vagyunk, milyenek a többiek, és hogyan működik a világ.
Ami gyermekkorban alkalmazkodás vagy akár túlélési stratégia volt, az felnőttkorban automatikus működéssé válhat.
„Nem becsültek meg, mi ezt szoktuk meg, hogy ez a szeretet.” – Carla Galli
Felnövünk, elköltözünk, saját családunk, munkánk és életünk lesz. A szüleink talán már messze élnek tőlünk, vagy már nincsenek is közöttünk. A hangjuk azonban tovább élhet bennünk.
„Ezt te úgysem tudod megcsinálni.”
„Mit fognak szólni az emberek?”
„Ne kockáztass.”
„Légy rendes.”
„Ne okozz problémát.”
„Mindig neked kell erősnek lenned.”
Egy idő után már észre sem vesszük, hogy ezek közül néhány gondolat valamikor valaki más hangja volt. A külső szülőből belső szülő lett. Ha sokat kritizáltak bennünket, könnyen megtanuljuk saját magunkat is kritizálni. Ha főként a teljesítményünkért kaptunk elismerést, felnőttként is azt érezhetjük, hogy folyamatosan bizonyítanunk kell az értékünket. Ha mindig alkalmazkodnunk kellett, később is nehéz lehet nemet mondani.
A helyzet közben megváltozott. Mi felnőttünk. A régi működés azonban tovább élhet bennünk.
Valaki mond egy mondatot. Nem válaszol az üzenetünkre. Kritizál bennünket. Elutasít. Korlátozni próbál.
És egyszer csak olyan erős érzelem jelenik meg bennünk, amely talán nincs is arányban azzal, ami valójában történt. Ilyenkor érdemes feltenni magunknak a kérdést: biztos, hogy csak arra reagálok, ami most történt? Vagy valami sokkal régebbi is megszólalt bennem? Carl Gustav Junghoz kapcsolódik az a sokat idézett gondolat, amely szerint amíg nem tesszük tudatossá a tudattalant, az irányítja az életünket, mi pedig sorsnak nevezzük.
Talán valami hasonló történik a belső programjainkkal is. Amíg nem látjuk őket, azt mondjuk: „Én ilyen vagyok.” Pedig lehet, hogy nem egyszerűen ilyen vagyok. Lehet, hogy így tanultam meg működni. És ez óriási különbség.
Talán a párkapcsolatokban látható mindez a legjobban.
„Nem értem, már megint ugyanolyan férfit választottam.”
„Mindig olyan emberbe szeretek bele, aki végül elutasít.”
„Az elején minden csodálatos, aztán valahogy mindig ugyanoda jutunk.”
Miért történhet ez?
Mert nem feltétlenül mindig azt választjuk, ami jó nekünk. Sokszor azt választjuk, ami valamilyen módon ismerős. A belső rendszerünk felismeri azt a dinamikát, amelyet már ismer. Az ismerősséget pedig könnyű összetéveszteni a vonzalommal, a biztonsággal, néha még a szerelemmel is. Ezért történhet meg, hogy a szereplők változnak, de a forgatókönyv ugyanaz marad.
„Vagyok, aki vagyok. És ez szerethető” -Carla Galli
Vannak olyan működéseink is, amelyeket nehezebb felismerni, mert a világ még jutalmazza is őket. Ilyen lehet például az állandó teljesítménykényszer. Még többet. Még jobban. Még egy eredményt. Még egy célt. Elérünk valamit, egy pillanatra elégedettek vagyunk, aztán már meg is jelenik a következő gondolat: „Jó, de mi lesz ezután?” Kívülről mindez sikernek látszhat. Belül azonban egészen más mondat működhet:
„Akkor vagyok értékes, ha teljesítek.”
És az ember egyszer csak arra ébredhet, hogy rengeteg mindent létrehozott, csak közben alig maradt kapcsolata saját magával.
Ha valaki gyakran ingerült vagy dühös, könnyű azt mondani róla, hogy ilyen a természete. Én ilyenkor inkább azt kérdezem: mi van a düh alatt?
A düh mögött sokszor ott találjuk a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, a félelmet vagy a kontroll elvesztésének élményét. Ezért önmagában nem mindig a düh a valódi probléma. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mit véd ez a düh. Milyen érzést nem akarok átélni? Mikor éreztem már ugyanezt korábban? Lehetséges, hogy a jelenlegi helyzet csak megnyomott bennem egy nagyon régi gombot?
Nem elég felismerni, hogy újra és újra ugyanaz a történet ismétlődik az életünkben. Azt is érdemes megkérdezni: mi van bennem, amire ez a történet rá tud kapcsolódni?
Ha újra és újra attól félek, hogy elhagynak, milyen régi tapasztalat teszi számomra ennyire fenyegetővé az elhagyást? Ha képtelen vagyok átadni az irányítást, mit éltem át akkor, amikor valaha nem én irányítottam? Ha állandóan bizonyítanom kell, kinek akarom még mindig bebizonyítani, hogy elég jó vagyok Számomra itt kezd igazán érdekessé válni az önismeret. Nemcsak azt vizsgáljuk, mi történik velünk, hanem azt is, miért talál bennünk olyan könnyen fogadópontot ugyanaz a történet.
Az egyik legegyszerűbb jel az ismétlődés. Más ember, más helyzet, más életkor, más díszlet – de ugyanaz az érzés. Ugyanaz a konfliktus. Ugyanaz a végkifejlet. Amikor valami harmadszor, ötödször vagy tizedszer történik meg velünk szinte ugyanúgy, talán érdemes másképpen feltenni a kérdést.
Nem azt kérdezni, hogy:
„Miért történik ez már megint velem?”
Hanem azt:
„Mi az bennem, ami ezt a történetet már ismeri?”
Nem gondolom, hogy minden múltbeli programunkat egyszerűen ki lehet törölni. Talán nem is ez a cél. Az első lépés az, hogy észrevegyük őket. Mert amikor felismerem, hogy „Érdekes, ezt mindig ugyanígy csinálom”, létrejön egy apró távolság köztem és az automatikus reakció között. Ebben a távolságban pedig megjelenhet valami, ami korábban talán nem volt jelen: a választás lehetősége.
Talán ezért az önismeret egyik legfontosabb kérdése nemcsak az, hogy „Ki vagyok én?”, hanem az is, hogy: „Mi az bennem, ami valójában nem én vagyok, csak olyan régóta hordozom, hogy már önmagamnak hiszem?”
Érdemes néha ebből a nézőpontból megfigyelni az életünket. Mi ismétlődik benne? Milyen helyzetekben veszítem el újra és újra a nyugalmamat? Milyen embereket választok? Mitől félek aránytalanul? Mit akarok egész életemben bizonyítani – és kinek?
Lehet, hogy a válaszok között találunk valamit, amit eddig a személyiségünknek, a természetünknek vagy egyszerűen a sorsunknak neveztünk.
Pedig talán csak egy régen megtanult működés.
És amit egyszer már képesek vagyunk felismerni, annak többé nem kell észrevétlenül irányítania az egész életünket.
Ha szeretnél mélyebben ránézni azokra a mintákra, amelyek újra és újra megjelennek az életedben, az Integrált Családállítás segíthet abban, hogy más nézőpontból lásd ezeket a működéseket.