A stresszről legtöbben úgy gondolkodunk, mint valami külső nyomásról, ami ránk nehezedik: túl sok feladat, kevés idő, nehéz emberek, kiszámíthatatlan helyzetek. És bár ezek valóban kiválthatnak feszültséget, a stressz valódi forrása sokszor nem kívül van, hanem bennünk, egy sokkal mélyebb rétegben.
A felszínen stresszt érzünk, de ha őszintén befelé figyelünk, gyakran haragot találunk alatta. Haragot amiatt, hogy valami nem úgy történt, ahogy szerettük volna, hogy valaki átlépett egy határt, vagy hogy egy helyzetben tehetetlennek éreztük magunkat. Ez a harag azonban ritkán jelenik meg tisztán. Nem mondjuk ki, nem vállaljuk fel, nem kezdünk vele semmit, inkább elnyomjuk, magunkban tartjuk, és próbálunk „tovább működni”.
Csakhogy a bent tartott harag nem tűnik el, hanem átalakul: belső feszültséggé, állandó készenléti állapottá, végül stresszé.
Ha még egy réteggel mélyebbre megyünk, a harag mögött gyakran ott van egy még nehezebb felismerés: nem vállaltuk fel a saját felelősségünket abban, ami történt. Nem mondtuk ki időben, amit éreztünk, nem húztuk meg a határainkat, nem léptünk, amikor lehetett volna, vagy benne maradtunk valamiben, amiről már tudtuk, hogy nem jó számunkra.
Amikor ezt nem vállaljuk fel, valójában lemondunk a saját hatásunkról a helyzetre, és ezzel együtt elveszítjük a belső kontroll érzetét is. Ilyenkor sokkal könnyebb kifelé mutatni, a másikat hibáztatni vagy a körülményeket okolni, de ezzel együtt benne ragadunk a feszültségben, mert amíg a felelősséget kizárólag kívül látjuk, addig nincs valódi mozgásterünk.
A stressz tehát nem pusztán a túlterheltség következménye, hanem gyakran annak a jele, hogy valahol nem vállaljuk fel a saját részünket. A ki nem mondott igazságokból harag lesz, a haragból feszültség, a feszültségből pedig tartós stressz. A valódi fordulópont nem akkor jön el, amikor a környezet megváltozik, hanem amikor képesek vagyunk kimondani: ebben a helyzetben én is benne voltam. Ez a felismerés elsőre kellemetlen lehet, mert nem az egót védi, hanem az őszinteséget szolgálja, mégis felszabadító. Nem önvád, hanem erő, mert visszaadja a lehetőséget arra, hogy másképp döntsünk, másképp kommunikáljunk, másképp legyünk jelen.
A felelősség vállalása nem azt jelenti, hogy minden a mi hibánk, hanem azt, hogy felismerjük: van hatásunk arra, hogyan alakul az életünk, és hogyan veszünk részt benne. Amikor ezt elkezdjük megélni, a harag lassan oldódni kezd, a belső feszültség csökken, és a stressz elveszíti azt a szorító erejét, ami addig meghatározta a mindennapokat. Így a stressz már nem ellenségként jelenik meg, hanem jelzésként: ott van egy helyzet, ahol ideje visszavenni a felelősséget, és ezzel együtt visszavenni az irányítást is a saját életünk felett.