Gyermeki lét
Gyermekkoromat kínai iskolában töltöttem. Nem mondanám, hogy gondtalan volt ez az időszak, viszont azt megtapasztaltam, hogy a különféle nehézségeket megélve miként erősödik meg az ember. Hárman voltunk testvérek. A nővérem sokkal idősebb volt nálam, így az édesanyám legtöbbször vele beszélte meg a családot érintő fontos dolgokat, a sorsdöntő elhatározásokat. Nyolcéves sem voltam, amikor egy meleg nyári napon valami olyan dolog történt, amely nagyban meghatározta későbbi életemet: édesanyám megérkezett a szokásos bevásárlásából, és büszkén elmesélte nővéremnek, hogy találkozott egykori osztálytársával, aki jelenleg igen magas pozícióban dolgozik az oktatásügy területén. Őáltala lehetőségünk nyílna arra, hogy hármunk közül egyikünk elkezdje a tanulmányait egy teljesen új szemléletű, kimagasló iskolában. Egy olyan iskolában, amelyben a tanmenet a keleti filozófián alapul, kínai nyelven folyik, és nem utolsósorban zártrendszerű, bentlakásos. Kicsi voltam, nem iga-zán értettem semmit az egészből, csupán azt fogtam fel, hogy mostantól másképpen alakul majd az életünk. Anyám úgy gondolta, hármunk közül én vagyok az, aki a legkönnyebben tud alkalmazkodni az új körülményekhez. Döntött. Ekkor már éreztem, hogy itt vége szakad a gondtalan gyermekéveknek, és elindul egy új szakasz az életemben. „Alea iacta est. A kocka el van vetve.” – mondta Julius Caesar,
Gyermek. A szülő szeme fénye. Az élet értelme. Sokan megtapasztalhatták már utazásuk során, ha gyermekük születik, sok minden megváltozik az élet-ükben. Mondhatjuk úgy is, hogy az utunk díjköteles szakaszon folytatódik. Ezentúl már többen „utazunk”. Már nem csak magunkért vagyunk felelősek. Ez a szoros szülő-gyermek kapcsolat egy soha véget nem érő történet. Amikor azt kérdezzük, hogy ki tanít kit, legtöbbször az a válasz, hogy a szülő tanítja a gyermeket. Kevesen vannak, akik felismerik, elfogadják, hogy mindketten tanulhatnak egymástól. Vegyünk tudomást arról, hogy a gyermekek három tulajdonsággal érkeznek a világra: szeretet, elfogadás, megbocsájtás.
Kedves Felnőttek! Amikor elhatározzátok, hogy gyermeket szeretnétek, valójában a lelketek azt üzeni, ideje visszatérnetek a szeretet, az elfogadás és a megbocsájtás útjára. De tudnotok kell, hogy a gyermek a születésekor kiszolgáltatott környezetének, nem tud magáról gondoskodni, így teljes mértékben ti vagytok a felelősek érte. Az a helyes attitűd, ha szellemi beállítódásotok szerint a gyermek a legfontosabb. Az ő fejlődésének, egészségének, boldog életének maximális elősegítése kell, hogy a célotok legyen. A gyermekek azért születnek, hogy vissza-vezessenek benneteket a szeretet, az elfogadás és a megbocsájtás útjára. De sajnos többen ahelyett, hogy a helyes utat járnátok, letértek róla, és egyszerűen szólva jól átnevelitek a gyermeket, leterelve a szeretet, az elfogadás és a megbocsájtás útjáról. Pedig a megoldás ebben az esetben is ott van a szemetek előtt, hiszen a gyermekek mindig azzal állít-ják szembe a felnőtteket, amiben nekik változniuk kell! Ezt nagyon gyakran félrediagnosztizáljátok, úgy értékelitek, hogy a kicsi szemtelen, figyelmetlen, túl-mozgásos, hiperaktív, rossz stb. Nem igazán gondolkodtok el azon, mi húzódhat meg a gyermek szavai, cselekedetei mögött! Hogy miért nem? Mert ti is úgy nevelkedtetek, hogy benneteket is szemtelennek, figyelmetlennek, rossznak tartottak a felnőttek. A tanítás, nevelés pedig, mint az indigó, másolatként él a következő generációban, azaz öröklődik.
A gyermekek minden körülmények között szeretnek benneteket, és megbocsátanak nektek mindent. Hangsúlyozom: mindent, minden körülmények kö-zött! Mindaddig megbocsátanak, amíg ki nem alakul bennük a felnőtt viselkedési minta, az, amit ti, fel-nőttek a neveléssel átadtok nekik (másolat). Amikor a gyermek nem az elvárásnak megfelelően viselkedik, amikor azt gondoljátok, hogy figyelmetlen, szemtelen, lusta, hanyag, erőszakos, visszahúzódó, akkor csupán a figyelmeteket szeretné felhívni.
Jónak születnek, csak a saját félelmeitek, a szívetekben lakozó fájdalmak miatt gondoljátok úgy, hogy meg kell őket tanítani az életre, szabályokra, elvekre, normákra. A baj csak az, hogy eközben megfeledkeztek róluk. Így a gyermekek egyre több dologgal állítanak szembe benneteket, felnőtteket, melyeket ti hatalmi helyzetként, problémaként kezeltek, és megtöritek a gyermekeket.
Ne dogmák szerint neveljétek őket! Ismerjétek meg a saját gyerekeiteket! Ha belenéztek a tükörbe és látjátok, hogy kócos a hajatok, akkor összetöritek a tükröt, vagy megfésülködtök? Vagy ha úgy ítélitek meg, hogy nem jól áll rajtatok a ruha, összetöritek a tükröt, vagy megigazítjátok magatokon, esetleg fel-vesztek egy másikat? Ha nem töritek össze a tükröt, amely megmutatja nektek a „hiányosságaitokat”, akkor miért igyekeztek megrendszabályozni a gyermekeket, akik úgyszintén megmutatják nektek a hiányosságaitokat? Ha felnőttként nem vagytok képesek szembenézni önmagatokkal, akkor folyamatosan másokkal fogtok harcolni. Fontos tudni, hogy önmagunkat a legnehezebb legyőzni. Másokkal sokkal könnyebb harcolni, mint a saját félelmeinkkel, gyengeségeinkkel. És ennek az állapotnak esnek „áldozatul” a gyermekek. De nem kell ennek így történnie! Ha odafigyeltek, sikerül a helyes utat választani, hiszen minden felnőtt volt egyszer gyerek.
