Van egy alapigazság, amit újra és újra elfelejtünk: minden, amit látunk, tapasztalunk, érzünk – átmeneti. Az élet lényege nem az állandóság, hanem a folyamatos változás. A világ körülöttünk olyan, mint egy mozgó táj a vonat ablakából: jönnek és mennek emberek, események, örömök és fájdalmak. Semmi nem marad ugyanott, semmi nem ugyanaz holnap, mint ma volt.
És mégis… valami mindig jelen van. Valami benned.
Az ember hajlamos kapaszkodni. Ragaszkodunk a kapcsolatokhoz, a szerepeinkhez, az elképzeléseinkhez arról, hogyan kellene lennie az életünknek. Félünk az elmúlástól, a veszteségtől, a változástól. De épp ebben a ragaszkodásban születik meg a szenvedés. Mert ami jön, az menni is fog. És ha belső békénk a külső formákhoz kötött, akkor azzal együtt távozik az is, amit biztonságnak hittünk.De mi lenne, ha megtanulnánk megfigyelni, nem kapaszkodni?
Mi lenne, ha a fájdalmat, a félelmet, az örömöt, a veszteséget nem „énként” élnénk meg, hanem egyszerűen csak tapasztalatként – mint egy szelet, ami megérinti az arcunkat, majd továbbhalad?
Az emberek, akik belépnek az életünkbe, gyakran tanítók. Nem mindig maradnak velünk hosszú időre – de nem is kell. Lehet, hogy csak egy mondat, egy pillantás, egy fájdalmas búcsú hozza el azt a felismerést, amit semmi más nem tudott volna. És amikor ők továbbmennek, lehetőség nyílik arra, hogy mélyebbre nézzünk magunkban: mit jelentett ez a találkozás? Milyen tükör volt számomra?
Ugyanez igaz a nehéz helyzetekre is. Minden kihívás, minden „összeomlás” egy lehetőség. Hogy meglásd, milyen mélységek vannak benned. Hogy megtapasztald, milyen belső tartásod van, ha minden külső forma eltűnik.
A csend mögött ott van a válasz.
Az üresség nem üresség – hanem tér.
Belső tér. Tudatosság. Jelenlét.
És ebben a térben születik meg az igazi szabadság. Mert rájössz: te nem az vagy, amit elveszíthetsz. Nem a szerepeid vagy. Nem az emlékeid, nem a múltad, nem a történeted.
Te az vagy, aki mindezeken keresztül tapasztal.
Te az vagy, aki minden változás közepette jelen marad.
Te az vagy, aki figyel.
És ez a figyelő nem fél.
Mert ő nem kötődik – hanem lát.
Nem ítél – hanem érez.
Nem ragaszkodik – hanem enged.
Ez a belső tudatosság az, amit nem lehet elvenni. Ez vagy te, a forma mögött. Ez a tudás hozza el a békét. És ebből a békéből születik meg az a fajta szeretet, ami nem birtokol, nem követel, nem fél, nem menekül. Csak van. Csak árad.
Mint maga az élet.
